Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Angyali reggelek -versek

2009.09.12

 

Szabó  Balázs:  Angyali reggel

Egy csendes nyári hajnalon
a széltől megszédülve
táncot járt a Balaton,
s azt súgta: mellém ülne

némán testéhez tapadtam,
szerelmesen megcsókolt
a Föld is megállt alattam
aztán tovább bandukolt

rám kacsintott a nyugalom
szemében sirályok tánca,
ludak rajzoltak nyugaton
egy v-t a homlokára

közben a Nap is előbújt,
félretolva fák sorát
gyengéden az éghez simult
s nézte ő is e csodát

túlpartról édes szellő fújt
cirógatta arcomat
midőn harmatos vízért nyúlt
és lemosta a ráncokat

ott előttem akkor újra
a sötét porrá égett
és a reggel hozzám bújva
nézte... csak nézte a messzeséget...
 

 

 

  

Sango Villagren: Reggeli csodák

 

Harmat cseppen a kerti virágról,
majd megcsillan rajta a nap sugara,
büszkén ontva a fényt magából,
s csendül a reggelek víg madara.


Még homályba olvad a tekintetem,
már hallom e harsány éneket!
Tisztul a kép, de még nehezen
tompítja szemem a fényeket.


Elmém vidáman ébredő árnya
remélve köszönt egy szép új napot.
Szívem, mint mindig, most sem bánja
azt, mit e fénnyel ismét kapott.


Álmosan pillantok jobbomon az ágyra
és megmosolyogtat, ami fogad.
Illatok, érzések színes kavalkádja
őrzi, mit szívem tartogat.


Tán álmodom még, de oly valósan,
új képet szőtt a képzelet,
a csendes lomhaságban eltelt óra
mellettem új Csodát ébresztett.


Barnásvörös haja a párnára omlott,
s mint hűs patak, csörgedez tovább.
Csodálva nézem tincseire bomlott,
földig nyúló zuhatagát.


Ezernyi kérdéssel pillant fel rám
a szeretetét ontó barna szempár.
"Reggel van? Este? Vagy hajnal talán?"
Időt nem ismerve tekintesz reám.


Mosolyomtól megnyugszol és viszonzod azt,
így nyújtod felém a két kezed.
A napsütés lelkedben új dalt fakaszt,
új Csodát szőtt a képzelet!

 

reggelicsodak.jpg

 

 

 

 Sango Villagren: Ébredő csodák

 

Már ébredezik a lusta nap,
és bontja első sugarát,
az égbe nyújtózva szárnyra kap
és felém nyitja mosolyát.

Leváltja az égről a fáradt holdat,
és új erővel tovább ragyog.
Átöleli a sötétben megsorvadt
ében tájat, hol én is vagyok.

Lágyan cirógatja arcomat a szél
és rohannak velem a felhők,
a természet dalol, zeng, beszél,
majd ébred a város, felnyög.

Felszáll a füst, lendül a por,
s vad zaj ébred az emberrel.
Reng, üvölt a kocsisor,
és minket a szenny temet el.

Vad búgások, ricsaj csendül,
fültépő, harsány hangok.
Ordítás lesz most a csendből,
nyitnak a boltok, a bankok.

Amíg csendes volt a táj,
és csukott volt még minden szem,
s csukott volt még minden száj,
jobb volt minden, azt hiszem.

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.