Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


A hétköznapok dívája

2010.01.30

A HÉTKÖZNAPOK DÍVÁJA

 

A hétköznapok dívája világéletében színésznő akart lenni, csak a véletlenek - vagy netán a sors kegyetlensége? - folytán nem lett az. Ennek ellenére minden nap remél, óhajt, kíván, s valamiféle belső bizonyossággal érzi és tudja is, hogy egyszer majd befut.
De addig se bízza a véletlenre a dolgokat, és bár megkérdőjelezhetetlenül tudja magáról, hogy az ő belső kisugárzása már önmagában megér minimum egy Oscar-díjat, azért az élet minden területén bebiztosítja magát.

A született színésznő imád magáról mesélni, s ha ezt teszi – márpedig majdnem mindig ezt teszi – újra és újra átéli, megéli és felidézi azokat a boldog és felhőtlen gyermekéveket, mikor művészete önmaga bájos éretlenségével csiszolatlan gyémántként felbuzgott belőle.
Természetesen mindig ő volt a legislegszebb királylány az óvodai farsangon, minden fiú őbelé volt szerelmes, és Anyák napján ő szavalta el a záróverset - még mindig jól emlékszik rá, mert nagy tapsot kapott –, Weöres Sándortól a Buba énekét. Még most is tudna belőle idézni. Idézzen? Ne? Jó, akkor majd később.
Áltisiben aztán további sikereket ért el, mind szépkiejtési, mind pedig versmondó versenyek alkalmával. Egyszer még a kerületi fordulóba is bejutott, csak ott meg lefutott a harisnyáján a szem, teljesen megzavarodott, és persze, hogy nem tudta szépen elszavalni A walesi bárdok, Arany János versét. Lett is nagy sírás-rívás, mert hisz minek tagadja, ő mindent sokkal mélyebben és intenzívebben él meg. Nem véletlenül született színésznőnek.

Most, túl a harmadik ikszen azért már sejti, hogy mit rontott el. Illetve nem rontotta el, csak valahogy nem jött össze. Van ilyen, csak azért ez kicsit zavaró. Na, szóval az a helyzet, hogy ő más – mélyebb, magasabb – dimenzióban él meg mindent, amit az átlagemberek nem nagyon tudnak megérteni. Hát miért kellett volna neki azzal foglalkoznia, hogy képezze magát meg beszédtechnika tanárt fogadjon meg hogy jelentkezzen valami színművészeti iskolába? Szó se róla, jó lett volna, de akkoriban épp a diákszínjátszókörrel állították színpadra A helység kalapácsát Petőfi Sándortól, így már nem maradt energiája a felkészülésre.

Aztán hopp, elrepültek az évek, mint a madár, és azon kapta magát, hogy naphosszat az irodában ül a világot jelentő deszkák helyett, és álmodozik. De nemcsak tűnődik, mert a csalfa vak remény az élet megrontója, hanem építgeti is tündérlány korában megálmodott karrierjét – ha máshol nem, legalább közvetlen környezetének és saját életének színpadán.

A született színésznő nem „van”, hanem ÉL, csupa nagy-be-tű-vel.
Ha öröm éri, keblére ölelné a világot, fejét hátravetve kacag, csak kacag, míg jókedvét át nem ragasztja mindenkori közönségére. Mosolyog és sóhajt, lelkesen, szívből jövően és végeérhetetlenül.
Ellenben ha szomorú, jaj, annak, akit a közelben talál. Hadonászik, szemeit forgatja, jelenetet rendez, olykor tör-zúz, s olthatatlan dühének szabad folyást enged.
Sajnos nem tehet róla, ő ilyen: magas, izzó hőfokon éli az életét, melybe egyaránt beletartozik a fent és lent, a hopp és kopp egymásutánja, melynek intenzitását máshogy képtelen kifejezésre juttatni.
Hangulatától függően bármelyik klasszikus női szereplőt elő tudja varázsolni széles repertoárjából. Ha a helyzet úgy kívánja, Jeanne D’Arc-ként küzd, Beatrice-ként replikázik, Hester Prynne-ként néz szembe a problémákkal, de ugyanakkor képes Júliaként szeretni, Szonyaként társsá válni és Margaritaként győzedelmeskedni a fájdalom felett.

Eredendően ösztönlénynek tartja magát, a mindennapok dívájának, aki – hogy újabb és újabb inspirációkhoz jusson – gyakran hódol a filmművészet remekeinek is. Rajong a régi filmekért, elismeri Audrey Hepburn, Grace Kelly vitathatatlan tehetségét, korszakformáló báját, de a mai színésznőcskékről igen rossz véleménnyel van.

- Drágám kérlek, engem sokkolt a Natalie Portman és Hayden Christensen kettőse abban az űrös filmben. Már fogalmam sincs, mi volt annak a borzadálynak a címe, annyira csapnivaló alakítást nyújtott mindkét szereplő. És a csókjelenet! Áh, nem is mondom inkább, mert az kérlek szépen skandallum volt! Úgy képzeld el, kedveském, mintha két krumplis zsákot nyomtak volna egymáshoz. Semmi tűz, semmi szenvedély! Egy percig, egy pillanatig sem érződött, hogy vágynak egymásra, arra a bizonyos életet megédesítő összefonódásra, ajkuk egybeforrására. Csak ültem, tátott szájjal meredtem a képernyőre, s kérdeztem magamtól: létezik ilyen?
Régen, igen régen tudtak a nagyok. Ahogy Grace Kelly megcsókolta James Stewartot a Hátsó ablakban, na, az volt a vegytiszta profizmus és érzelem. Máig beleborzongok, hacsak rágondolok!

A született díva a nehéz helyzeteket és a megpróbáltatásokat is túláradó intenzitással éli meg, és egy kicsit mindig belehal az ilyen szituációkba.
Ha neadjisten kirúgják az állásából, dühénél és bosszúszomjánál már csak értetlensége nagyobb:
Hogy megváljanak tőle, aki fényt vitt a munkahelyére? Aki egy-egy mozdulatával, gesztusával, arcmimikájával bearanyozta a szürke hétköznapokat? Ő, aki üdeségével, frissességével és tehetségével megajándékozta kollégáit nap nap után? Hogy őt koszos rongyként félredobják, eltávolítsák, s mint kivénhedt kutyát kirúgják? Hát a főnök nem gondolt bele, hogy akkor most miként fogja nélküle átvészelni az élet sivárságát? Nélküle nem élet az élet, ahol ő nincs, ott a semmi van! A semmi ágán ül a szív!

Utolsó munkanapján még improvizál egy látványos búcsúmagánszámot, körülhordozza tekintetét az irodán, majd fejét felszegve, minden lépésének királynői nyomatékot adva sosem múló sértettséggel elvonul.

- Te, tegnap kirúgták azt a csajt.
- Melyiket?
- Azt az idegesítően pozőr csajszit.
- Ja, hogy azt. Hát lőjél tarkón, de még a nevét se tudom.
- Á, én se. Amúgy se sok vizet zavart.
- Ja, tényleg nem. Megiszunk egy kávét?
 

 

Hozzászólások

Hozzászólás megtekintése

Hozzászólások megtekintése

Nincs új bejegyzés.